Mit eszel, mi ez a szörnyűség? Saláta. Ez nem ad neked örök ifjúságot. Annyiszor mondtam már, Jerne, hallgass a nagymamádra. Ha akarsz valami igazán táplálót, rendelj egy pizzafutárt! Tényleg elmondta már ezerszer, s töretlenül remélte, hogy egyszer lemondok könnyű vacsorámról egy-egy leizzadt kifutófiú vagy kifutólány kedvéért. - Így társalog egymással az új évezred elején a meseírói ambíciókat dédelgető, huszonéves Voltamper Jerne és kétszázharmincöt éves nagymamája. "2000-ben, helsinki ösztöndíjam első hónapjaiban szakdolgozatírás helyett egy vámpírtörténet szövögetésével töltöttem a finn tél kurta nappalait és hosszú éjszakáit. Ez volt első írásművem, és akárcsak a történet főhőse, én is azt reméltem, hogy rögtön fölfedez majd magának az irodalmi élet. A meseíró-palánta Jerne és a patinás budapesti vámpírdinasztiából származó örökifjú nagymama történetéből előbb forgatókönyv készült a 2001-es prágai Sundance Fesztiválra a film azóta sem valósult meg , majd 2002-ben a regény is eljutott az olvasókhoz. És közben még föl is fedeztek bennünket." - (Szécsi Noémi) Szécsi Noémi 1976-ban született. Az ELTE latin, majd angol és finn szakán folytatta tanulmányait. Kommunista Monte Cristo című regényéért 2009-ben megkapta az Európai Unió Irodalmi Díját. 2011-ben József Attila-díjjal jutalmazták.

A múlt héten unatkoztunk J-vel és még néhány barátunkkal, ezért beugrottunk nézegetni az Alexandrába. Az akciós könyvek között találtam ezt a művet és a tartalom alapján érdekesnek tűt, hát megvettem. Tegnap elkezdtem, hogy meglegyen a megfelelő hangulatom délutánra (a Magyar Színházba mentem a Vámpírok báljára, amit egyébként minden musicalrajongónak ajánlok), ma pedig sikerült befejeznem. 
Amikor "kivégeztem", közöltem anyáékkal, hogy nem véletlenül nem szoktam magyar írók könyvét olvasni. Most, hogy kicsit leülepedett bennem a történet, már nem találom annyira tragikusnak. 
Néhány esemény hatására csak pillázni tudtam, hogy ez most mégis mi a fene volt?, de hát az egyik kedvenc sorozatom (American Horror Story) első évadára is hasonlóan reagáltam, szóval ez még nem olyan nagy probléma. Eredeti, magával ragadó, helyenként vicces szóval összességében semmi gond nem volt vele.

Hiányoltam azonban a szereplők külsejének részletesebb leírását. Elképesztően idegesített, hogy igazából senkit nem tudtam magam elé képzelni. Oké, hogy valaki jól néz ki, de mégis, konkrétan mi benne a szép?

Tetszett, hogy az írónő kihasználta a nyelv szépségeit és viszonylag bonyolult mondatokat szerkesztett, végre egy kicsit kihívás volt az olvasás.
Ami viszont nem nyerte el a tetszésem az az idegen eredetű szavak és latin kifejezések tömkelege. Ha nem adnak magyarázatot a könyv végén, mégis hogy a jó életbe értsek meg mindent? Jó, lehet, hogy én vagyok a műveletlen, hogy csak egy- kettőt ismertem, de kétlem, hogy a többi olvasó sokkal jobb lenne nálam a dologban. Voltak olyan szavak, amiknek nemhogy a jelentését nem tudtam, de még csak nem is hallottam őket soha. 

Érdekes maga a vámpír fogalma ebben az írásban, hiszen fura, hogy látszik a tükörképük, flangálhatnak a napon, meg hasonlók. Ez olyan szempontból különösen jó, hogy a magyarságon kívül is egyedi volt a főszereplő, nem az a tucatkarakter, ami a millió-egy vámpíros filmben és könyvben feltűnik.

Ajánlom hát mindenkinek, aki szereti a magyar nyelvet, rendelkezik értelmező és latin szótárral, rajong a vámpírokért és valami igazán egyedit szeretne olvasni. 
Nem ajánlom viszont azoknak, akiket zavar a homoszexualitás, a főszereplő sötét lelki világa és a ponyvaregényekénél nehezebb szöveg.

összességében 

Kellemes olvasást!

Petra

Ismertnek lenni nagyon menő, ugye? Tévedés! A tizenhét éves Mackenzie-t például egyáltalán nem zavarja, hogy két barátján kívül a többi diák csak akkor vesz tudomást a létezéséről, ha a leckéjüket kell megírnia. Szóval igazi lúzer.
Ám a békés névtelenségnek vége, amikor hátizsákjával véletlenül padlóra küldi az egyik izomagyú focistát, sőt egy hisztirohammal kombinált újraélesztést is bemutat a fél suli előtt. A kínos jelenetről készített videó azonnal fölkerül a YouTube-ra, és több millió kommentelő, meg persze az egész gimi Mackenzie-n röhög. De amikor egy népszerű rockbanda klipet készít a felvételről, a lány egy csapásra sztár lesz. A szerelemben viszont ugyanolyan lúzer, mint volt. Mert mi van, ha túl későn jön rá, hogy a nagy médiacirkusz közben elszalasztotta a tökéletes srácot, akinek egyáltalán nem kellett a felhajtás ahhoz, hogy észrevegye őt. 

 J ajánlotta ezt a könyvet, amit eleinte elég lazán vettem, nem is számítottam rá, hogy ennyire tetszeni fog.

Amikor olyan történetet olvasok, amiben a szerencsétlen csajok hirtelen egyenesbe jönnek, eltölt a remény, hogy esetleg nekem is van esélyem arra, hogy ne érezzem magam totális lúzernek. Reményeim szerint azért annyira nem vagyok béna, mint Mackenzie, de néha tényleg úgy érzem, nincs életem a sulin, edzésen, könyveken és sorozatokon kívül. 

Szóval jó sztori, habár tipikus csajos könyv. Bizonyára ez magyarázza a bulizós jelenet alakulását is, ami meglehetősen emlékeztet a Tökéletes kémia rosszul sikerült partijára. Ennek ellenére el voltam vele, alig pár óra alatt letudtam. Az is benne lehetett a dologban, hogy a nyelvezete laza, nem kell sokat gondolkozni, hogy az ember megértse és vicces megmozdulásokból sincs hiány. 

Tökéletes nyári olvasmány, könnyed, nem dolgoztatja meg az agyat, mégis magával ragad, mert azért némiképp különbözik a többi lányos műtől. Értem itt a szerelmi szálak alakulását, Mackenzie jellemét, helyzetét, változását a videó hatására.

A karakterek elképesztően cukik, már-már imádni valóak, bár nem éreztem őket teljesen kidolgozottnak. Ez viszont egyáltalán nem zavaró, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy ez a könyv feltehetően soha nem akart szépirodalmi mű lenni. 

Összességében tehát ajánlom mindenkinek, aki laza romantikus regényre vágyik, de mégis szeretne kivételesen egy ici-pici változatosságot. Nem ajánlom azoknak, akik már a VP-s könyveket sem kedvelik, hiszen ez is simán beillene közéjük, csupán az abszolút Mary Sue karakter hiányzik belőle.

Jó szórakozást!

Petra

- - - 

A segítség, Youtube-sztár lettem egy magával ragadó történet egy láthatatlan lányról, aki bénázásának köszönhetően híressé válik.

 Mackenzie egy rendkívül okos, ám nulla szociális készséggel rendelkező gimnazista, nem jár el otthonról, nem volt még fiúja, és emellett osztálytársai mindig kihasználják, ugyanis képtelen nemet mondani. Két legjobb barátja egy meleg srác és egy hozzá hasonszőrű lány, akik mindenben támogatják. Keznie hosszú ideje szerelmes Patrickbe, aki Menő; de mivel Mackenzie láthatatlan, teljesen esélytelen a fiúnál.
Miután felkerül Youtube-ra a fülszövegben olvasható baleset miatt, először csak az árnyoldalait tapasztalja meg az ismertségnek, később viszont rájön, hogy jól is ki lehet jönni ebből az egészből. Főhősnőnk végig arra törekszik, hogy a médiacirkusz ne formálja más emberré, igyekszik megmaradni annak a Mackeznie-nek, aki eddig is volt.

 Szerintem ez egy nagyon kedves könyv, nem csak azért, mert a későn érő lányok (itt értem azt, hogy Kenzie 17 éves, és még nem bulizott, nem csókolózott soha) Bibliája, hanem mert olyan komolyabb témákat is feldolgoz, mint a diszlexia,  a homoszexualitás,  és, hogy milyen elvált szülők gyerekeként élni, mikor az anya a családfenntartó.
Engem különösen megfogott Mackenzie és Dylan, az öccse viszonya. Szerintem nagyon jól bemutatja, milyenek a testvérek: folyton marják, cukkolják egymást, de a bajban mindig számíthatnak egymásra.

Kicsit a karakterekről:
Corey, Kenzie meleg barátja egy nagyon kedves fiú, bár azon kívül, hogy ő meleg és szexi, semmi különösebb tulajdonsága nincsen. Rajong a divatért, ami szerintem egy hatalmas klisé, tekintve, hogy egy meleg srácról beszélünk.
Jane nagyon szorgosan tanul, és nem engedi el magát. Talán őt találtam az egyik legelhanyagoltabb karakternek az egész könyvben, ő nem kapott tényleges jellemet. Meglehet, az írónő úgy gondolta, egy barát kevés lesz Kenzie-nek, ezért beleírta Jane-t is Corey mellé.
Logan egy Menő, aki mérhetetlenül gazdag. A gimi kiskirálya, a hokicsapat tagja, tudjátok, a szokásos szerep, mint az amerikai gimis sztorikban.  Kenzie hetente többször korrepetálja történelemből.
A többi karakterről annyit, hogy kicsit általánosítva vannak a klikkek, aki Menő, az tipikusan mind szívtelen és gazdag, aki pedig Láthatatlan, tele van belső értékkel.

  Ez így elég negatívnak hangozhat, de olvasás közben egyáltalán nem zavart, mivel a könyv olvastatja magát, és nincsenek benne unalmas részek. Komolyan. 
A fejezetek nem túl hosszúak, amit nagyon szeretek, mint már korábban is említettem. Egyébként a könyv sem nagy lélegzetvételű, 300 oldal. 300 oldal tömény szórakozás.

 Az egyetlen dolog, ami igazán zavart, az az, hogy a mai világban, ha valaki feltesz rólad egy videót a netre, ami kellemetlen színben tüntet fel, iszonyú pereket vonhat maga után. És mikor ez az egész kitudódik, és az iskolaigazgatóhoz is eljut a dolog, Kenzie-t hívja csak magához azzal, hogyha akar, tanulhat a könyvtárban. Azzal pedig mit sem foglalkozik, hogy szerencsétlen lánynak valaki az imént elég durván megsértette a személyiségi jogait. Ugyanígy Kenzie édesanyja is félvállról veszi az egészet, pedig felforgatta a lánya egész életét.

Ettől eltekintve én imádtam a könyvet, Mackenzievel nagyon könnyen azonosulni tudtam, Loganbe beleszerettem, és szeretnék egy meleg barátot, mint Corey.

Ajánlom mindenkinek, aki szeretne egy jó csajosat olvasni. Viszont aki nem szereti a gimis romantikus vígjátékokat, az tartózkodjon tőle. 

-

Kellemes olvasást! 
J-

Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Nash király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt.

Évekkel ezelőtt vettem meg, jobban mondva vetettem meg Anyával ezt a könyvet, a Garabonc folytatásaként. Elolvastam és elfelejtődött. A múlt héten aztán gondolkoztam, hogy mit olvassak és megakadt a szemem ezen. Fogtam magam és nekiálltam megint.

Rá kellett döbbennem, hogy valójában nem folytatása az írónő másik kötetének, hanem előzménye, és tökéletesen lehet olvasni úgy is, ha eddig még a Garabonc kimaradt.
Aranyos mese, ami ahhoz képest, hogy Vörös Pöttyös meglepően kemény, habár azért természetesen megjelenik benne a romantikus szál, csak nem ez az egyetlen fontos mozzanat. (Szerintem ez hatalmas pozitívum, mert kellemesen üdítő, hogy nem csöpög az egész. Szerelmi szál nélkül persze nem volna jó, de az már gáz, amikor a nyolcvanhetedik könyvben szenvednek ugyan úgy a szereplők.)
Ami viszont negatívum, hogy úgymond ebben is megjelenik a szerelmi háromszög, bár nem annyira élesen, mint más művekben.

A könyv eleje véleményem szerint kicsit vontatottan indult, a végére azonban egész felgyorsultak az események. A vontatottságot is lehet csak azért éreztem, mert azért valamennyire emlékeztem az alapsztorira és így nem volt akkora élmény, hogy újra olvashattam. 

Zsarát eléggé Mary Sue karakter. Nincsenek szülei, mindenki bántani akarja, ugyanakkor ő az egyetlen, aki megmentheti a világot. Amit viszont pozitívum, hogy kivételesen az is megjelenik a műben, hogy egyedül bizony nem ment volna neki a hőssé válás.

Úgy gondolom egyébként, hogy majdnem mindegyik szereplő szerethető, azonban többször is éreztem úgy, hogy nem igazán vannak kidolgozva a karakterek. Íjászról mondjuk sok mindent megtudhatunk és tényleg megfelel a róla szóló leírásoknak, Brigan hercegről azonban hiányosak maradnak az ismereteink. Az oké, hogy Zsarát nem lát bele a fejébe, mert a srác annyira király, hogy ki tudja zárni az elméjéből, de szerintem már kevésbé 'vicces', hogy mi is így járunk. 

Alapvetően jó kis könyv, ajánlom minden VP-rajongónak és azoknak, akik szeretik a laza, ugyanakkor magával ragadó, szórakoztató olvasmányokat. 

Jó olvasást!

Petra

Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik.
A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással.
America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz közdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan.
Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.

Sok jót hallottam már A Párválasztóról, így nagy reményekkel fogtam hozzá az olvasásához.

 Az első élményem egy hatalmas csalódás volt. Adott egy jövőbeli ország, Panem Illéa, ahol az emberek többsége szegénységben él. A főhősünk, Katniss America titokban és abszolút törvénybe ütköző módon találkozgat Gale-lel Aspennel, akinek nagyon sokat kell dolgoznia, hogy eltartsa az egész családot, ugyanis az apja meghalt, és ő a rangidős férfi.
Van itt egy szenzáció is, az Éhezők Viadala Párválasztó, ahova minden tartományból kisorsolnak egy szerencsés, fiatal lányt. Ennek a műsorvezetője a zseniális Ceasar Flickerman Gavril Fadaye, aki élő legenda, és mindig remek hangulatot varázsol.
A műsor végén pedig csak egy maradhat.

Így néztem ki az első néhány fejezet után: 

Teljes mértékben kiakasztott, hogy hogyan lehet ilyen aljas módon ellopni egy világsiker alapsztoriját. Komolyan, órákon át nem tudtam efelett napirendre térni, és eldöntöttem, hogy utálni fogom a könyvet, aztán írok róla egy jó csípős véleményt.  És véletlenül sem fogom elolvasni a második könyvet.
Aztán belépett néhány eredeti gondolat, és ehelyett azon kaptam magam, hogy élvezem. És mikor befejeztem, meglepetten tapasztaltam, hogy érdekel a folytatása. De még ne siessünk ilyen előre.

 America Singer beszélő nevet visel, énekléssel foglalkozik, több hangszeren játszik, az ötödik kasztba tartozik, ami tagjai a művészek.
Itt megállnék egy kicsit boncolgatni a témát. Többféle kasztot megismerünk a könyv során, minél nagyobb a szám, annál hátrébb állnak a ranglétrán. Például a hatosok már csak szolgálók.
Én nem értem, miért kellett a művészeknek egy külön kaszt. Nem tudom, hány ember tartozhat ebbe, de az biztos, hogy a művészetből úgy is nehéz megélni, ha nincs egy kasztnyi versenytársad, nemhogy így. Arról meg ne is beszéljünk, hogy semmi garancia nincs arra, hogy valaki jeleskedni fog a művészetekben, hiába születik ebbe a kasztba (így van például America öccse is); egyelőre arról nem tudtam meg a könyvből semmit, hogy mi történik, ha ilyen helyzet áll fenn, talán a folytatásokban.  
Én ezt a féle a kaszt-rendszert kicsit átgondolatlannak találom, és véleményem szerint nem kellett volna beleszuszakolni a sztoriba Az éhezők viadala körzeteire vonatkozó munkamegosztását.
Visszatérve Americára, ő egy tipikus főhős, aki mindig mindent máshogy csinál, mint a többiek. Én eleinte nem kedveltem őt egyáltalán, mert más ölni tudott volna azért, hogy bekerüljön a Párválasztóba, ő meg csak nyavalygott, hogy mennyire nem akar itt lenni, ahelyett, hogy már kezdetekben felfedezte volna az ebben rejlő lehetőségeket.
Maxon a trónörökös, az imádnivaló pasi karakter, akibe beleszeretnek az olvasó-lányok a könyv végére. Azt hiszem, ezzel jellemeztem is őt.

Maga a könyv, ahogy a címe is sugallja, a Párválasztóról szól: az életről a palotában, a lányok közötti viszályokról és szövetségekről, és nem utolsó sorban America és Maxon kapcsolatának alakulásáról, America mindennapjairól.
A sorozat első kötete számomra kicsit befejezetlenre sikeredett. Örülök, hogy nem kell várnom a második megjelenéséig, mert tuti, hogy megőrülnék, mire megtudom, hogyan folytatódik.

 Összegezve: kevés könyv van, ami ilyen vegyes érzéseket vált ki belőlem. Nagy elvárásokkal futottam neki, ezeknek nem tett eleget, de így nyár végére jó volt egy kis lazításnak.

 Azoknak a lányoknak ajánlom különösen, akiknek rózsaszín a lelkivilága, és túl agresszív meg véres volt számukra Az éhezők viadala. 

Kellemes olvasgatást!
J-

A skarlát betű régóta megvan a családi polcon, hosszú ideje nézegettük egymást, most pedig rászántam magam, hogy elolvassam.
Csak néhány szót szólnék róla, mert ez csak egy 250 oldalas könyv, amiről nehéz spoilermentesen beszélni.

Hester Prynne-t hűtlenség vádjával elítélik. Tüzes vassal megbélyegzik, a házasságtörés jelét, a vörös A betűtégetik bőrébe. Hester azonban emelt fővel vállalja sorsát, és a kínzások és kiközösítés ellenére sem adja ki szerelmesének nevét. Ám évek múlva a halottnak hitt férj visszalopózik az asszony életébe, és bosszút forralva keresi a titokzatos szeretőt…

Nathaniel Hawthorne a XIX. század amerikai irodalmának talán legfontosabb alakja. Első, ám azonnal nagy hatású regénye, A skarlát betű egy házasságtörés rendkívüli története, melyben elemi erővel jelenik meg erkölcs és bűntudat, képmutatás és bosszúvágy, a szélsőséges korszellem és a női akarat kibékíthetetlensége.

  A könyv legeleje csak az író előszava, amit én – szégyenszemre – átlapoztam. Oké, ítéljetek arra, hogy vörös A-betűt hordjak a mellemen életem végéig, de engem maga a regény érdekelt, és nem pedig a keletkezési körülmények.

Arra számítottam, hogy a régies nyelvezet miatt hetekig fog tartani, mire átrágom magam a könyvön, de gyorsan tudtam haladni, mivel egyrészt eléggé rövid műről beszélünk, másrészt pedig a megfogalmazása nem akadályoz az olvasásban, mert teljes mértékben befogadható.

A történet a puritán Bostonban játszódik, jól szemlélteti az akkori és ottani életet.
A cselekményről kicsit: Engem először teljesen kiakasztott. Felháborított, hogy miért csak Hester bűnhődik, pedig egy gyerek megfoganásához két emberre van szükség.
Hester elhallgatja az apa kilétét, a férfi pedig egy gyáva alak: hét évig él úgy, hogy míg Hestert megvetik, rá felnéznek az emberek és tisztelik őt. Eleinte azt hittem, hogy utálni fogom őt emiatt, de végig furdalta a lelkiismeret, és alaposan meggyötörte a titkolózás, ami végül is kicsit szimpatikusabbá tette számomra.
Hester pedig erős nő (annak ellenére, hogy én nem nagyon éreztem át, mivel az én számomra - így a múltba visszatekintve - érthetetlen, hogy miért vállalta Hester az élete végéig tartó bűnhődést, ahelyett, hogy inkább más városba költözött volna), igyekszik nem foglalkozni a rosszalló pillantásokkal, és évek kemény munkájával eléri, hogy az emberek ne csak a házasságtörőt lássák benne. Hester a könyv elején egy gyönyörű nő, a műben végigkísérhetjük külső-belső átalakulását.
Ezalatt Hester volt férje, aki álnéven költözik a városba, felesküszik rá, hogy bosszút áll, és kideríti, hogy ki volt az a férfi, akivel Hester megcsalta őt.

Összességében tetszett, nem volt szükségtelenül elnyújtva a könyv; és habár nem voltak benne túlzottan hosszú és vontatott szenvedés-leírások (amiktől feláll a szőr a hátamon), jól szemléltette azt.

Szerintem a klasszikusok kedvelőinek és azoknak, akik szeretik a történelmi témájú regényeket, az életük során legalább egyszer el kell olvasniuk A skarlát betűt. Nem javaslom viszont azoknak, akik a modern kor irodalmát preferálják inkább. 

Kellemes olvasást!
J-

Thomas egy hideg, sötét liftben tér magához, s az egyetlen dolog, amire emlékszik, az a keresztneve. Minden más eltűnt az emlékezetéből. Amikor a lift ajtaja kinyílik, Thomas a Tisztáson találja magát egy csapat srác között. A Tisztáson élő fiúk mindennap Futárokat küldenek a lakóhelyüket körbeölelő Útvesztőbe, amelyet nehéz kiismerni, mivel a falai minden éjjel elmozdulnak. Thomas, az utolsóként érkező újonc számára egyre inkább nyilvánvalóvá válik, hogy az Útvesztő egy kód, ami megfejtésre vár. Úgy dönt tehát, hogy ő is Futár lesz. Annak viszont, hogy a megfejtés közelébe kerüljön, komoly ára van: például olyan lényekkel is találkoznia kell, akik elől mindenki más menekül.
EGYSZER CSAK MINDEN MEGVÁLTOZIK…
…megérkezik a Tisztásra az egyetlen lány, Teresa, aki nemcsak Thomasra lesz nagy hatással, hanem az egész csapat sorsára is.
James Dashner trilógiájának első kötete egyszerre borzongató, izgalmas és elgondolkodtató. Az Útvesztőben megidézett világra akkor is kíváncsiak vagyunk, ha nem valljuk be. A tudatalatti és az emlékezet különböző szintjei mindannyiunk életét befolyásolják, és Dashner erre az ismerős érzésre építi Az Útvesztőt, és csalogat bennünket egy saját szabályai szerint működő másik világba, a Tisztásra, ahol a fantázia és a valóság egyszerre van jelen.
„Üdv a Tisztáson!”

Már korábban megakadt a szemem ezen a könyvön, terveztem is megvenni, de aztán elfelejtődött a dolog, inkább mást olvastam. Tegnap azonban megint eszembe jutott és nekiálltam. 
Elkezdtem, majd hamarosan rájöttem, hogy nincs kedvem a témához. Azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy érdekel a folytatás, kíváncsi vagyok mi lesz a következő fejezetben, mi lesz ennek az egésznek a vége. Ezek után sikerült egyéni rekordot felállítanom, egyetlen nap alatt kiolvastam egy több, mint háromszáz oldalas könyvet.

Maga az alap érdekes. Dashner kitalált egy világot, ahol senkinek nincs rendes neve, senki nem tudja, miért van ott, ahol van és senki nem is érti igazán, mi zajlik körülötte. A fiúk egy hatalmas területen élnek, amit megmászhatatlan falak vesznek körül, amiknek a túloldalán, az útvesztőben szörnyek tanyáznak.
A srácok önellátóak (földet művelnek, állatokat tenyésztenek, főznek, mosnak, takarítanak), a heti ellátmányt leszámítva, amit az Alkotók küldenek nekik és, ami talán a legérdekesebb az egészben, egyetlen felnőtt sincs a környéken.

Engem nem ragadott meg annyira ez a kitalált világ, mint mondjuk a Trónok harcáé, vagy Az árnyak útján-é, de valahogy mégsem tudtam abbahagyni az olvasást. A szerző nagyon jól megoldotta, hogy fenntartsa az érdeklődést, még a fejezetek végénél sem ülnek le az események.  

Teresa jelenlétét nem igazán értem. Oké, ő az, aki mindent megváltoztat, de előtte, miért nem voltak lányok, miért ő az egyetlen? Persze minden műbe kell valaki, aki összejön a főszereplővel, de nem lehetne kicsit kevésbé egyértelmű? Már a tartalom elolvasása után megállapítja az ember, hogy 'Aha, ő lesz Thomas csaja!'
Szintén nem tetszik, hogy a fiúk elvileg zsenik, mégis néha meglehetősen nehéz a felfogásuk és hajlamosak rá, hogy hülyeségeket kérdezzenek. Emellett túlságosan normálisnak tűnnek, pedig akik ilyen okosak, azok általában meglehetősen furák szoktak lenni a mindennapokban.

Habár kedvenc könyvem nem lett, és nem tartom túl valószínűnek, hogy még egyszer nekiállok, ajánlom mindenkinek, hogy egyszer olvassa el, mert érdekes mű. Különösen jó, ha valaki írni akar valamit, de nem tudja, hogyan tartsa fenn az érdeklődést. Úgy vélem ha valakitől, hát Dashnertől ezt meglehet tanulni.

Ha minden igaz szeptemberben kerül a mozikba a film, kíváncsi leszek, mit sikerült összehoznia ebből a rendezőnek.

Jó szórakozást!

Petra

Időközben sikerült megtekintenem a filmet. Miután sikeresen elvonatkoztattam attól, hogy számtalan dolgot megváltoztattak a könyvhöz képest, rájöttem, hogy még jobban is tetszik, mint az eredeti mű. Nem tudom megmagyarázni miért, de a regény  végeztével rossz érzés fogott el, nem sikerült jó benyomást tennie rám. Ezzel ellentétben az adaptáció sokkal inkább pozitív hatással volt rám. Bizonyára nekem van csak ilyen kifacsart ízlésem, hiszen minden ismerősöm inkább a könyvet preferálja. Összességében tehát ajánlom mindkettőt, egyszer mindenkinek el kell olvasni/meg kell nézni, véleményem szerint.

Egy igazi lady nem szivarozik, a lovat nem férfimódra üli meg, nem foglalkozik vívással és nem is párbajozik. Ezenkívül nem lő pisztollyal és nem kártyázik férfiklubban.
Lady Calpurnia Hartwell mindig betartotta ezeket a szabályokat, de végül is mi értelme volt ennek? Még mindig nincs férjnél és enyhén szólva elégedetlen a helyzetével. De most megfogadta, hogy megszeg minden szabályt és végre élvezni fogja az életet!
De ahhoz például, hogy végigtáncoljon egy bált vagy szenvedélyesen csókolózzon, kell egy megfelelő partner is. Egy olyan férfi, aki mindent tud a szabályszegésről. Például az elbűvölően vonzó Gabriel St. John, Ralston márki, akinek épp olyan rossz a híre, mint amilyen bűnös a mosolya.
Ha Lady Calpurnia nem vigyáz, akkor éppen a legfontosabb szabályt fogja megszegni: akik az élvezeteket keresik, azoknak soha nem szabad reménytelen szerelemre lobbanniuk.

A tartalmát elolvasva, majd magát a könyvet elkezdve, eleinte nem értettem, miért nem vörös pöttyös lett a mű. Kiválóan megfelel a válogatás jellemzőinek. Szórakoztató, olvastatja magát, romantikus és az ember már a legelején tudja, kivel fog összejönni a főszereplő. Néhány fejezet után azonban rájöttem, hogy a tipikus dolgok mellett felnőttes elemeket is tartalmaz (erotikus jelenetek), melyek nem durvák, de határozottan nem tizenkét éveseknek valók. (Vagy legalábbis azoknak nem, akik még mindig megfelelnek a korosztályukról alkotott képnek.)

Engem nagyon is lekötött ez a regény, annyira, hogy azon magam is meglepődtem. Habár az első oldaltól tisztában voltam a végkifejlettel, okozott meglepetéseket az írónő. Valamit tudhat, ugyanis ezt a 496 oldalt két nap alatt bedaráltam.

A történet alapja kissé klisé: a fiatal hölgy, aki fogja magát, és nem törődve a következményekkel, felrúgja a szabályokat. Az egészet mégis sikerült úgy becsomagolni, hogy az már egyedi legyen. Az immár vénlánynak számító Callie, kihallgatva egy beszélgetést, rájön, hogy elképesztően unalmassá és tétlenné vált a magányosan eltöltött évek során és megállapítja, hogy így sose fog férjhez menni. Gondol egyet és ír egy listát a dolgokról, amiket ki akar próbálni. Olyan dolgokról, amiket egyébként nem tehetne anélkül, hogy a hírnevén csorba esne. Ez hatalmas fordulópont a lány életében, kalandokat halmoz kalandokra és még azt is átéli amire 28 éve alatt a legjobban vágyott. 
Azt hiszem nyugodtan ki lehet jelenteni, hogy a lista miatt lett a sztori más, mint a többi szerelmes regényben. Ha az nincs, Callie sose kezdi el teljesíteni a vágyait és megmarad unalmas vénlánynak. Ez az aprócska papírlap jelenti az igazi események kezdetét magában a könyvben is, és szerintem zseniális ötlet volt.

Habár véleményem szerint nincs az alkotásnak túl sok mondanivalója, ajánlom mindenkinek, mert remek olvasmány, ha az ember ki akar kapcsolódni, ha csak valami könnyed regényre vágyik, amin nem kell sokat gondolkozni, hogy megértse. Nem ajánlom azoknak, akiket zavar a felnőttes tartalom, a kislányoknak, akiknek még nem szűnt meg létezni a rózsaszín lelki világa és fiúknak, mert nekik túl nyálas volna.

Nekem nagyon tetszett, biztos vagyok benne, hogy el fogom még olvasni párszor és már alig várom a folytatást. 

Kellemes kikapcsolódást!

 Petra

- - - 

Ezt a könyvet Petra ajánlotta, én meg elolvastam a fülszöveget, és úgy gondoltam, megér egy misét.
Az alapsztori a következő: Az ezernyolcszázas években járunk Londonban. Callie huszonnyolc éves vénkisasszony. Egy különösen rosszul sikerült bál után megírja a listáját, ez kilenc dolgot tartalmaz, amit a férfiak bármikor csinálhatnak, viszont a nők részéről az illembe ütközik.
Callie rögtön nekifog a listája megvalósításának, aztán humoros fordulatok, bonyodalom, romantika, erotika, dráma és még sok-sok minden következik.
A könyvben adott két fantasztikus karakter, akik, ha a gyökereikig leásunk, kicsit sablonosnak tűnhetnek, mégsem idegesítőek. A láthatatlan, tökéletlen lány, aki a végén beleszeret a tökéletes és sármos pasiba, akiért mindenki odavan.

  Callie egy szerethető, könyvmániás (imádom a könyvmániás szereplőket) kalandvágyó karakter, akinek semmi mása nincsen, csak a jó híre; aki vágyik rá, hogy végre kiléphessen a vénkisasszonyok sorából, megunta a magányt, a tétlenséget. A listája arra hivatott, hogy színt vigyen az életébe, és hogy új dolgokat próbáljon ki. Callie-t azért találom izgalmas karakternek, mert ő gyakorlatilag már egy komoly nő, ám kimaradt olyanokból, amiket az ember tinédzser korában szokott véghezvinni. Például a szabályok elleni lázadás, első csók, bálkirálynőség… és ezeket mind, már közel a harminchoz, nem törődve a következményekkel, érett felnőttként tervezi megvalósítani. Kicsit úgy éreztem, hogy Callie egy második kamaszkorát éli a könyvben.
Ralston megrögzött nőcsábász, akit megelőz rossz híre. Rengeteg pletyka szól a nőügyleteiről és szeretőiről, viszont sebzett a lelke az édesanyja okozta csalódás miatt. Ezért döntött úgy, hogy nem hisz a szerelemben.

  Az első fejezetekben megismerkedhetünk mindkét szereplő családjával, akik egytől-egyig érdekes mellékszereplők.
Külön kiemelném Nicket, Ralston öccsét és Julianát, a féltestvérüket, hiszen a háromrészes sorozat másik két kötetének ők állnak majd a középpontjában. Nick a szobrászat szakértője, Ralston ikertestvére, mindössze négy perc korkülönbség van köztük. Juliana anyai ágról rokonuk, polgári származású, katolikus vallású lány, aki Olaszországból érkezik apja halála után utolsó élő rokonaihoz. Neki különösen nehéz a dolga, hiszen nemcsak az új kultúrát, de az új családot is meg kell szoknia.

 Ez egy nagyon jól megírt könyv, olvastatja magát, nem viccelek, majd’ 500 oldala ellenére szinte egy nap alatt ki lehet olvasni.
Pörgős, frappáns párbeszédek jellemzik, a cselekmény szinte sosem lassul be, így lehetetlen letenni. A történetet E/3-ban meséli el az írónő, ezért beleláthatunk Callie és Ralston cselekedeteibe és gondolataiba is, ami nagyon tetszett, mert teljesen másképpen vélekednek bizonyos szituációkról, amikben közösen volt részük.
Habár a könyv végkimenetelét már a fülszöveg elolvasása után meg lehet jósolni, nem mondanám kiszámíthatónak, de meglepőnek sem.

 A könyvet azoknak javaslom, akik könnyű olvasmányra vágynak. Nem ajánlom viszont azoknak, akik padlót fognak az erotikus jelenetektől. 

Jó olvasást! :)
J-

A Zabhegyező tipikusan az a könyv, amivel úgy van az ember, hogyha sok amerikai könyvet olvas, vagy filmet néz, mindenképpen összefut vele előbb utóbb.
Nekem akkor keltette fel a figyelmem igazán, mikor az Egy különc srác feljegyzéseit olvastam, amit előszeretettel hoznak párhuzamba a Zabhegyezővel. (Meg akkor, mikor láttam egy epizódot a South Parkból, amiben ez volt a kötelező olvasmányuk :D) Sokáig fenn volt a könyves kívánságlistámon, végül letöltöttem pdf-ben. Tőlem szokatlan módon elég sokáig olvastam, pedig ez a pdf-es verzió csak 117 oldalt tesz ki.
Az igazat megvallva végül nem bánom, hogy nem vettem meg, mert nem nagyon tudom hová tenni magamban ezt a regényt. Az biztos, hogy elég megosztó műről van szó, kap hideget-meleget, sok ember kedvence, többek között John Lennon gyilkosának is, viszont sokakat felháborít és megbotránkoztat. 

A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el.

Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

Ezzel a könyvvel óvatosan kell bánni, hogy mit mondok róla, hiszen ki vagyok én, a 17 éves gimnazista, hogy kritizálják egy már nem élő írózsenit. Ennek ellenére azért elmondom a véleményem, annak reményében, hogy a fanatikus rajongók és irodalomtanárok nem átkoznak el, ha esetleg nem értenek egyet.

Először is, a könyv nyelvezete elég idegen volt tőlem. Manapság egy fiatal sem beszél így. Elképzelésem sincs, hogyan beszélhettek anno ’51-ben a tizenévesek, de mivel Salinger már túl a harmincon írta meg a könyvet, erős a gyanúm, hogy nem így.
Másodszor: nagyon jó ivós játékot lehetne csinálni a Zabhegyezőből, ha minden alkalommal, amikor elhangzik, hogy „meg minden”, iszol. De komolyan, a „meg minden”-ből indokolatlanul sok lett; van, hogy egy mondaton belül többször is előfordul, ami eleinte elképesztően bosszantott.
Aztán sikerült megszoknom, és elvesztem a könyvben. Én elég könnyen elveszek egyébként a könyvekben, be szoktak szippantani, ez történt most is.  Néhány dolog viszont kizökkentett, olyanok, hogy két oldal hosszan részletez valamit, majd közli, hogy nem szeret róla beszélni. Én pedig csak ülök és: Komolyan? Tényleg? Nekem innen nem úgy tűnt.

A cselekmény úgy kezdődik, hogy Holdent éppen most rúgták ki a Pencey nevű gimnáziumból, ez már a negyedik. Már csak három nap van a karácsonyi szünetig, de Holden úgy dönt, ezt már nem tölti a koleszban, és nem is megy haza, hanem – mivel eléggé ki van tömve pénzzel -, elmegy New Yorkba, és egy hotelban fog megszállni erre az időre. Így ismerjük meg egyre jobban Holdent és az ő lelkivilágát. Megtudjuk többek között, hogy elég hamar belejön a hazudozásba, az emberiség úgy 80%-át abszolút hülyének tartja, és még akikkel egész jó a kapcsolata, azokról is rossz dolgokat gondol. Kivéve egy-két embert, mondjuk  a húgát, Phoebe-t (aki nevét mindig rosszul toldalékolják, ugyanis az angolban a Phoebe-t „fibinek” ejtik), akit nagyon szeret, és egy Jane nevű lányt, aki a szomszédja volt egy ideig, és egyszer majdnem megcsókolta.

New Yorkban aztán része van Holdennek mindenben, kurvák, bárok, nightklubok… belekóstol a New York-i éjszakai élet mocskosabbik oldalába.
Eközben folyamatosan próbál barátkozni, régi ismerősöket hív fel, taxisofőröket faggat a Central Park kacsáiról, ismeretlen, idősebb nőket próbál felszedni. De valahogy mindig arra jut, hogy megjátsszák magukat, hogy süket alakok veszik őt körül, vagy egyszerűen végetlenül ostobák, és ez őt teljesen „lehervasztja”.
Holden világképe meglehetősen negatív, nem látja a napos oldalt.

Nem tudom eldönteni, mit gondolok Holdenről. A fülszöveg szerint ez a könyv jól tükrözi a tinédzser lelket; szerintem, ha átlagban véve ilyen  a tinik lelkivilága, az már régen rossz.
Kicsit úgy voltam Holdennel, hogy jó dolgában nem igazán tud mit csinálni; ugyan történtek vele a múltban rossz dolgok (például ami Allie-vel történt, de nem spoilerezek), de ettől eltekintve szerintem luxus kicsapatnia magát négy iskolából is, és elverni egy rakat pénzt csak úgy szórakozásból. Úgy gondolom, Holdent eléggé magára hagyták, szüksége lett volna egy barátra vagy egy családtagra, aki folyamatosan mellette van és szemmel tartja, próbálja a helyes út felé terelgetni.

Holden karakterével néha lehetett azonosulni, néha nem, gyakran nem értettem vele egyet, és sokszor mondott kevéssé kedves dolgokat a nőkről, ami nálam feketepont.
Ezektől eltekintve egészen tetszett, mert maga a regény szórakozató. Úgy tűnik, mostanság bevonzom a könyveket, amik kapcsolódnak a diliházhoz (nem lőttem le semmi poént, ez már a fülszövegben is benne van).  / Legutóbb a M. Q.: Napos oldal/

Ezt az idézetet különösen a szívembe zártam:

„A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.” (Wilhelm Stekel)

 

Többet nem is nagyon beszélnék róla, azt hiszem számomra nem nagyon jött át a könyv mögöttes tartalma, ha volt ilyen.

A könyvet ajánlom a világirodalom klasszikusai kedvelőinek, meg azoknak, akik tolerálják ezt a régies szlenget. Nem ajánlanám viszont fiatalabb gyerekeknek, és azoknak, akiket kiborít a trágár beszéd és a pesszimizmus. 

Jó szórakozást!
J-

Tizenkilenc éve folyik a vér. A könyörtelen Orso nagyherceg brutális harcot folytat a civakodó Nyolcak Ligájával. Miközben hadseregek menetelnek, fejek hullanak és városok égnek, a színfalak mögött bankárok, papok és ősibb, sötétebb hatalmak marakodnak azon, ki legyen az új király.
A háború tán maga a pokol, de Monza Murcatto, a talinsi kígyó, Orso nagyherceg leghírhedtebb zsoldosa számára kiváló alkalmat kínál a pénzkeresetre. Győzelmei népszerűvé tették – munkaadója szerint egy árnyalattal népszerűbbé is a kelleténél. Murcatto jutalmul egy szakadék mélyén végzi hát, összetört csontokkal, bosszúra éhesen. Bármi is az ára, hét embernek meg kell halnia.
Murcatto szövetséget köt Styria legmegbízhatatlanabb alkoholistájával, Styria legkiszámíthatatlanabb méregkeverőjével, egy életét a számok megszállottjaként élő sokszoros gyilkossal meg egy barbárral, aki nem akar mást, csak helyesen cselekedni. Ellenségének tudhatja a fél országot.  Mindennek tetejébe utána küldik a világ legveszélyesebb emberét, hogy találja meg, és fejezze be, amit Orso nagyherceg elkezdett.
Tavasz van Styriában. Márpedig ez bosszút jelent.

A történet egy nő bosszújára épül, amit megpróbál tűzön, vízen keresztülvinni. Hét embert kell megölnie ahhoz, hogy a megtorlás teljes legyen, magáért és az öccséért. Egyre több embert bérel fel, hogy minél egyszerűbben hajthassák végre a gyilkosságokat. Így hozza össze a sors Reszkettel, az északföldivel, Nyájassal, a börtöntöltelékkel, Morveerrel a méregkeverővel (valamint bájos inasával Nappallal) és az előző könyvekből már ismert Shylo Vitarival és Nicomo Coscával. Természetesen nem megy minden simán, az egész könyv tele van árulással, ármánykodással, halállal, elkeseredettséggel. Mindeközben mégis megragad a cselekmény, üdítő változatosság, hogy a szereplők nem tökéletesek, sőt. Mindegyikük bűnöző, habár a maga módján próbál jó ember lenni és minimálisra csökkenteni a keze által okozott károkat.

Engem megfogott a sztori, habár magam sem tudom, mit is láttam benne pontosan. Ha most megkérdeznék tőlem, mi volt a mondanivalója, a tanulsága, valószínűleg nem tudnám megmondani. Talán az, hogy ha megbosszulunk valakit, aki már meghalt, annak úgyse lesz jobb? Fogalmam sincs, de azt hiszem ez nem is annyira fontos. Gondolom a könyv is olyan, mint egy vers. Mindenki a maga módján értelmezi és mást olvas ki a sorok közül. 

Ajánlom a regényt mindenkinek, aki szereti a Sötét örvény válogatás könyveit, akinek nem okoz gondot, ha a lapok forgatásával nem a tökéletes királyfi életét ismerheti meg, hanem egy bűnözőét és nem zavarja, hogy nem minden rózsaszín, nem mindenki ér boldog véget és maga a cselekmény is lezáratlan kissé. 
Nem ajánlom viszont azoknak, akik nem bírják olvasni az árulást, a halált, a gyűlöletet, akiknek nincs gyomra nyomon követni, milyen az, ha megkínoznak valakit, akiknek probléma, ha egy könyv 300 oldalnál hosszabb, akik nem szeretik, ha a cselekmény tele van váratlan fordulatokkal és akik nem akarják nyomon követni két ember mocskos viszonyának alakulását.

Jó olvasást!

Petra

A Napos oldal régóta a kedvenc filmjeim közé tartozik (rendezte: David O. Russel, főszerepben: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Robert De Niro), már vagy tízszer láttam, és azt hiszem, sosem fogom megunni. Hosszú ideje szemeztem a könyvvel is; mióta először láttam a filmet, azóta rajta volt a must-have könyveim listáján, de valahogy sosem került sor a megvásárlására. Most viszont végre magaménak tudhatom.

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti! 
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

A könyv nem egy nagy lélegzetvételű alkotás (legalább is az én mércémmel nézve), de teljesen elvarázsolt a maga 328 oldalával.  
Láttam néhány helyen, hogy nehézségeket okozott azonosulni Pattel, mivel ő, hát mondjuk ki, őrült. Habár én úgy olvasok, hogy nagyon beleélem magam a dolgokba, és könnyen azonosulok a karakterekkel – így Pattel is -, én úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem lehet zavaró tényező.
Bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, mert nagyon hálás, kellemes olvasmány.  Aki látta a filmet (emiatt nem lesz kiszámítható vagy ilyesmi, mert lényegében egészen más, de erről majd később) annak azért, és aki nem, annak pedig azért. Viszont nem ajánlom olyannak, aki konkrét diagnózisokra és tényekre vágyik Pat betegségéről, és hosszú-hosszú leírásokra, mivel azok nincsenek. És akit zavar a sok sport benne (szerintem kevés olyan ember van, aki annyira utálná a sportot, mint én, de engem nem zavart), annak sem ajánlom.
A cselekmény rendkívül gördülékeny, nagyon gyorsan lehet vele haladni, én 2 nap alatt kiolvastam, de csak azért tartott eddig, mert magamra parancsoltam, hogy húzzam el olyan sokáig, ameddig tudom. Ez nem volt kis feladat, mivel magával ragadott, és alig tudtam letenni.

Az alaphelyzetben Pat frissen szabadult „a borús helyről”, vagyis a diliházból, anyukája közbenjárásával. Keresi a napos oldalt, meggyőződése, hogyha elég jó ember lesz, a „különidő” leteltével visszajön hozzá Nikki, a felesége. Ez nem egyszerű, hiszen Nikkinek távoltartási végzése van ellene, mivel a múltban történt egy „baleset”. Egyébként a könyvnek egészen a végéig rejtve marad az olvasó – és maga Pat – előtt, hogy tulajdonképpen mi is történt Pattel/mit tett, ami diliházba juttatta. Vannak rá utalások, de senki sem beszél róla, Pat pedig nem emlékszik.
Pat visszaszokása a való életbe néhány követ gördít az útjába, de nagyon igyekszik. Például folyton edz, mert Nikki az izmos pasikat szereti, elolvassa a könyveket Nikki kötelező-olvasmányos listájáról, és rendszeresen eljár a pszichiáteréhez.
Patnek különös kapcsolata van az egész világgal, édesapja attól függően áll csak szóba vele, hogy hogyan teljesít kedvenc csapatuk, az Eagles; Tiffanyval legtöbbször csak hallgatnak egymást társaságában; édesanyja titkolózik előtte, hogy elősegítse a gyógyulását, ahogy öccse is, aki apjukkal egyetemben egyszer sem látogatta meg Patet a borús helyen. Mindenki máshogy kezeli, máshogy igyekszik megbirkózni Pat betegségével, több-kevesebb sikerrel.
Szóval Pat élete nem fenékig tejfel, de ennek ellenére igyekszik pozitív maradni, mindent megtenni azért, hogy Nikki visszafogadja.

 A könyv sok rövid fejezetből áll, aminek különösen örültem, mivel én mindig fejezetek végén szoktam letenni a könyvet egy pisiszünetre vagy ha mennem kell valahova; ha csak kicsi idő állt rendelkezésemre, akkor is mindig belefért egy-két fejezet. Nekem különösen tetszettek a fejezetcímek, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de megfogott.

A karakterek hús-vér emberek, a könyv hangulata zseniális, egyszerre vicces és szívbemarkoló, pontosan, ahogy a fülszöveg ígéri.

 Könyv vs. Adaptáció (nem spoilerezek egyikkel kapcsolatban sem)

Rólam tudni kell, hogy nagyon kritikus vagyok a könyvadaptációkkal szemben. Ha olvasok egy könyvet, aminek van adaptációja, 100%, hogy megnézem a filmet is, hogy aztán kritizálhassam, mi volt máshogy a könyvben, meg egyébként is, hogy lehet már ilyet rendezni.  

Az egyetlen szerencsém ezzel a párossal, hogy beleszerettem a filmbe, mielőtt olvastam a könyvet. Ugyanis a kettő ég és föld.
A könyv és a film tetőpontjában teljesen más áll, habár a szereplők megegyeznek, néhol a jellemüket megváltoztatták. A filmben kimondják, hogy Pat mániás depressziós, a könyvben lehet rá következtetni, de ezt nem teszik ilyen egyértelművé. 
Azt még értem, hogy Pat focimezén miért áll más név – nem kísérem figyelemmel az amerikai focit, szóval ez csak találgatás -, talán mert mikor a film készült, már más volt a csapat felépítése, mint mikor a könyvet megírta Matthew Quick.
Azt viszont nem sikerült megfejtenem, hogy miért kellett Pat vezetéknevét Peoplesről Solitanora változtatni.
Így hát tudom ajánlani a könyvet azoknak is, akik látták a filmet, mivel csak nyomokban hasonlítanak egymásra.

 összességében: 

Kellemes olvasást!

J-