A Zabhegyező tipikusan az a könyv, amivel úgy van az ember, hogyha sok amerikai könyvet olvas, vagy filmet néz, mindenképpen összefut vele előbb utóbb.
Nekem akkor keltette fel a figyelmem igazán, mikor az Egy különc srác feljegyzéseit olvastam, amit előszeretettel hoznak párhuzamba a Zabhegyezővel. (Meg akkor, mikor láttam egy epizódot a South Parkból, amiben ez volt a kötelező olvasmányuk :D) Sokáig fenn volt a könyves kívánságlistámon, végül letöltöttem pdf-ben. Tőlem szokatlan módon elég sokáig olvastam, pedig ez a pdf-es verzió csak 117 oldalt tesz ki.
Az igazat megvallva végül nem bánom, hogy nem vettem meg, mert nem nagyon tudom hová tenni magamban ezt a regényt. Az biztos, hogy elég megosztó műről van szó, kap hideget-meleget, sok ember kedvence, többek között John Lennon gyilkosának is, viszont sokakat felháborít és megbotránkoztat. 

A regény főhőse Holden Caulfield 17 éves amerikai gimnazista, akit éppen a negyedik iskolából rúgtak ki. A cselekmény egy meg nem értett, a társadalmi konvenciókat befogadni és gyakorolni képtelen s ezért mindenünnen kitaszított kamasz fiú háromnapos kálváriája. Holden első személyben mondja el a kicsapása utáni három napjának történetét, melyet New Yorkban éjszakai mulatóhelyeken, kétes hírű szállodában s az utcán tölt el. Közben mindent megpróbál, hogy a világgal, az emberekkel normális kapcsolatot alakítson ki, de sikertelenül. Menekül az emberek elől, de mindenütt hazug embereket talál. Az egyetlen élőlény, akivel őszintén beszélhet, s aki talán meg is érti valamennyire, titokban felkeresett tízéves kishúga. De ő sem tud segíteni: Holden a történteket egy ideggyógyintézet lakójaként meséli el.

Salinger regénye nemcsak a kamaszlélek kitűnő, hiteles rajza, hanem a társadalmi konformizmus ellen lázadó ember kudarcának is szimbóluma.

Ezzel a könyvvel óvatosan kell bánni, hogy mit mondok róla, hiszen ki vagyok én, a 17 éves gimnazista, hogy kritizálják egy már nem élő írózsenit. Ennek ellenére azért elmondom a véleményem, annak reményében, hogy a fanatikus rajongók és irodalomtanárok nem átkoznak el, ha esetleg nem értenek egyet.

Először is, a könyv nyelvezete elég idegen volt tőlem. Manapság egy fiatal sem beszél így. Elképzelésem sincs, hogyan beszélhettek anno ’51-ben a tizenévesek, de mivel Salinger már túl a harmincon írta meg a könyvet, erős a gyanúm, hogy nem így.
Másodszor: nagyon jó ivós játékot lehetne csinálni a Zabhegyezőből, ha minden alkalommal, amikor elhangzik, hogy „meg minden”, iszol. De komolyan, a „meg minden”-ből indokolatlanul sok lett; van, hogy egy mondaton belül többször is előfordul, ami eleinte elképesztően bosszantott.
Aztán sikerült megszoknom, és elvesztem a könyvben. Én elég könnyen elveszek egyébként a könyvekben, be szoktak szippantani, ez történt most is.  Néhány dolog viszont kizökkentett, olyanok, hogy két oldal hosszan részletez valamit, majd közli, hogy nem szeret róla beszélni. Én pedig csak ülök és: Komolyan? Tényleg? Nekem innen nem úgy tűnt.

A cselekmény úgy kezdődik, hogy Holdent éppen most rúgták ki a Pencey nevű gimnáziumból, ez már a negyedik. Már csak három nap van a karácsonyi szünetig, de Holden úgy dönt, ezt már nem tölti a koleszban, és nem is megy haza, hanem – mivel eléggé ki van tömve pénzzel -, elmegy New Yorkba, és egy hotelban fog megszállni erre az időre. Így ismerjük meg egyre jobban Holdent és az ő lelkivilágát. Megtudjuk többek között, hogy elég hamar belejön a hazudozásba, az emberiség úgy 80%-át abszolút hülyének tartja, és még akikkel egész jó a kapcsolata, azokról is rossz dolgokat gondol. Kivéve egy-két embert, mondjuk  a húgát, Phoebe-t (aki nevét mindig rosszul toldalékolják, ugyanis az angolban a Phoebe-t „fibinek” ejtik), akit nagyon szeret, és egy Jane nevű lányt, aki a szomszédja volt egy ideig, és egyszer majdnem megcsókolta.

New Yorkban aztán része van Holdennek mindenben, kurvák, bárok, nightklubok… belekóstol a New York-i éjszakai élet mocskosabbik oldalába.
Eközben folyamatosan próbál barátkozni, régi ismerősöket hív fel, taxisofőröket faggat a Central Park kacsáiról, ismeretlen, idősebb nőket próbál felszedni. De valahogy mindig arra jut, hogy megjátsszák magukat, hogy süket alakok veszik őt körül, vagy egyszerűen végetlenül ostobák, és ez őt teljesen „lehervasztja”.
Holden világképe meglehetősen negatív, nem látja a napos oldalt.

Nem tudom eldönteni, mit gondolok Holdenről. A fülszöveg szerint ez a könyv jól tükrözi a tinédzser lelket; szerintem, ha átlagban véve ilyen  a tinik lelkivilága, az már régen rossz.
Kicsit úgy voltam Holdennel, hogy jó dolgában nem igazán tud mit csinálni; ugyan történtek vele a múltban rossz dolgok (például ami Allie-vel történt, de nem spoilerezek), de ettől eltekintve szerintem luxus kicsapatnia magát négy iskolából is, és elverni egy rakat pénzt csak úgy szórakozásból. Úgy gondolom, Holdent eléggé magára hagyták, szüksége lett volna egy barátra vagy egy családtagra, aki folyamatosan mellette van és szemmel tartja, próbálja a helyes út felé terelgetni.

Holden karakterével néha lehetett azonosulni, néha nem, gyakran nem értettem vele egyet, és sokszor mondott kevéssé kedves dolgokat a nőkről, ami nálam feketepont.
Ezektől eltekintve egészen tetszett, mert maga a regény szórakozató. Úgy tűnik, mostanság bevonzom a könyveket, amik kapcsolódnak a diliházhoz (nem lőttem le semmi poént, ez már a fülszövegben is benne van).  / Legutóbb a M. Q.: Napos oldal/

Ezt az idézetet különösen a szívembe zártam:

„A serdülőre jellemző, hogy nagylelkűen meg akar halni azért, amiért az érett ember alázatosan élni akar.” (Wilhelm Stekel)

 

Többet nem is nagyon beszélnék róla, azt hiszem számomra nem nagyon jött át a könyv mögöttes tartalma, ha volt ilyen.

A könyvet ajánlom a világirodalom klasszikusai kedvelőinek, meg azoknak, akik tolerálják ezt a régies szlenget. Nem ajánlanám viszont fiatalabb gyerekeknek, és azoknak, akiket kiborít a trágár beszéd és a pesszimizmus. 

Jó szórakozást!
J-