A Napos oldal régóta a kedvenc filmjeim közé tartozik (rendezte: David O. Russel, főszerepben: Jennifer Lawrence, Bradley Cooper, Robert De Niro), már vagy tízszer láttam, és azt hiszem, sosem fogom megunni. Hosszú ideje szemeztem a könyvvel is; mióta először láttam a filmet, azóta rajta volt a must-have könyveim listáján, de valahogy sosem került sor a megvásárlására. Most viszont végre magaménak tudhatom.

Patnek van egy elmélete, miszerint az élete egy film. Egy film, amelynek nemcsak főszereplője, de nézője is egyben, és amelynek rendezői székéből maga Isten dirigál. Egy film, amelynek csak és kizárólag akkor várja hepiend a végén, ha kiállja a maga elé állított próbatételeket. Ezek után talán nem meglepő, hogy Pat frissen szabadult egy elmegyógyintézetből. És az sem, hogy egyik leküzdendő akadállyal szembesül a másik után: senki sem hajlandó beszélni vele a nagy Ő-ről, aki jelenleg ex, kedvenc csapata vereséget vereségre halmoz, a talán még nála is furcsább Tiffany folyton ott liheg a nyakában, az új pszichiátere pedig mintha házasságtörésre biztatná a gyógyulást elősegítendő. És ha ez még nem lenne elég, egy világhírű szaxofonos kísérti! 
A regény elbűvölő utazásra invitál Pat elméjébe, ahonnan ugyan kissé torz, ugyanakkor végtelenül szívszorongató és szórakoztató is a kilátás. Ahonnan mi is nézői lehetünk Pat filmjének, amely néha szomorú, néha vidám, mint maga az élet.

A könyv nem egy nagy lélegzetvételű alkotás (legalább is az én mércémmel nézve), de teljesen elvarázsolt a maga 328 oldalával.  
Láttam néhány helyen, hogy nehézségeket okozott azonosulni Pattel, mivel ő, hát mondjuk ki, őrült. Habár én úgy olvasok, hogy nagyon beleélem magam a dolgokba, és könnyen azonosulok a karakterekkel – így Pattel is -, én úgy gondolom, hogy ez egyáltalán nem lehet zavaró tényező.
Bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, mert nagyon hálás, kellemes olvasmány.  Aki látta a filmet (emiatt nem lesz kiszámítható vagy ilyesmi, mert lényegében egészen más, de erről majd később) annak azért, és aki nem, annak pedig azért. Viszont nem ajánlom olyannak, aki konkrét diagnózisokra és tényekre vágyik Pat betegségéről, és hosszú-hosszú leírásokra, mivel azok nincsenek. És akit zavar a sok sport benne (szerintem kevés olyan ember van, aki annyira utálná a sportot, mint én, de engem nem zavart), annak sem ajánlom.
A cselekmény rendkívül gördülékeny, nagyon gyorsan lehet vele haladni, én 2 nap alatt kiolvastam, de csak azért tartott eddig, mert magamra parancsoltam, hogy húzzam el olyan sokáig, ameddig tudom. Ez nem volt kis feladat, mivel magával ragadott, és alig tudtam letenni.

Az alaphelyzetben Pat frissen szabadult „a borús helyről”, vagyis a diliházból, anyukája közbenjárásával. Keresi a napos oldalt, meggyőződése, hogyha elég jó ember lesz, a „különidő” leteltével visszajön hozzá Nikki, a felesége. Ez nem egyszerű, hiszen Nikkinek távoltartási végzése van ellene, mivel a múltban történt egy „baleset”. Egyébként a könyvnek egészen a végéig rejtve marad az olvasó – és maga Pat – előtt, hogy tulajdonképpen mi is történt Pattel/mit tett, ami diliházba juttatta. Vannak rá utalások, de senki sem beszél róla, Pat pedig nem emlékszik.
Pat visszaszokása a való életbe néhány követ gördít az útjába, de nagyon igyekszik. Például folyton edz, mert Nikki az izmos pasikat szereti, elolvassa a könyveket Nikki kötelező-olvasmányos listájáról, és rendszeresen eljár a pszichiáteréhez.
Patnek különös kapcsolata van az egész világgal, édesapja attól függően áll csak szóba vele, hogy hogyan teljesít kedvenc csapatuk, az Eagles; Tiffanyval legtöbbször csak hallgatnak egymást társaságában; édesanyja titkolózik előtte, hogy elősegítse a gyógyulását, ahogy öccse is, aki apjukkal egyetemben egyszer sem látogatta meg Patet a borús helyen. Mindenki máshogy kezeli, máshogy igyekszik megbirkózni Pat betegségével, több-kevesebb sikerrel.
Szóval Pat élete nem fenékig tejfel, de ennek ellenére igyekszik pozitív maradni, mindent megtenni azért, hogy Nikki visszafogadja.

 A könyv sok rövid fejezetből áll, aminek különösen örültem, mivel én mindig fejezetek végén szoktam letenni a könyvet egy pisiszünetre vagy ha mennem kell valahova; ha csak kicsi idő állt rendelkezésemre, akkor is mindig belefért egy-két fejezet. Nekem különösen tetszettek a fejezetcímek, nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de megfogott.

A karakterek hús-vér emberek, a könyv hangulata zseniális, egyszerre vicces és szívbemarkoló, pontosan, ahogy a fülszöveg ígéri.

 Könyv vs. Adaptáció (nem spoilerezek egyikkel kapcsolatban sem)

Rólam tudni kell, hogy nagyon kritikus vagyok a könyvadaptációkkal szemben. Ha olvasok egy könyvet, aminek van adaptációja, 100%, hogy megnézem a filmet is, hogy aztán kritizálhassam, mi volt máshogy a könyvben, meg egyébként is, hogy lehet már ilyet rendezni.  

Az egyetlen szerencsém ezzel a párossal, hogy beleszerettem a filmbe, mielőtt olvastam a könyvet. Ugyanis a kettő ég és föld.
A könyv és a film tetőpontjában teljesen más áll, habár a szereplők megegyeznek, néhol a jellemüket megváltoztatták. A filmben kimondják, hogy Pat mániás depressziós, a könyvben lehet rá következtetni, de ezt nem teszik ilyen egyértelművé. 
Azt még értem, hogy Pat focimezén miért áll más név – nem kísérem figyelemmel az amerikai focit, szóval ez csak találgatás -, talán mert mikor a film készült, már más volt a csapat felépítése, mint mikor a könyvet megírta Matthew Quick.
Azt viszont nem sikerült megfejtenem, hogy miért kellett Pat vezetéknevét Peoplesről Solitanora változtatni.
Így hát tudom ajánlani a könyvet azoknak is, akik látták a filmet, mivel csak nyomokban hasonlítanak egymásra.

 összességében: 

Kellemes olvasást!

J-