Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képé örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne. A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain. Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni...

Még évekkel ezelőtt megtekintettem a könyv alapján készült filmet, aminek a cselekménye (és azt hiszem a Doriant játszó Ben Barnes) teljesen magával ragadott és régóta készültem rá, hogy elolvassam az eredeti művet. Végre sikerült hozzájutnom és nagy reményekkel nekiálltam. 

Be kell valljam, nem egy könnyű olvasmány. Az érdeklődésemet felkeltette, de nem volt meg az a varázs, ami letehetetlenné teszi a regényeket, valamint a nyelvezete is kihívást okozott helyenként. Oscar Wilde azonban érdekes gondolatokat fogalmazott meg a műben. Ezek sokkal jobban megragadtak, mint maga a cselekmény, hiszen a férfiideál akkoriba nyilvánvalóan teljesen más volt, mint ma, na meg persze a regényekben sem írtak olyan nyíltan és részletesen a bűnökről és szenvedélyekről, ezért néha kicsit szürkének, tényszerűnek éreztem a regényt.

Több hétig is eltartott, mire átrágtam magam rajta, néhol kicsit szenvedtem, időnként lelkesedtem és végig elgondolkoztatott. Dorian története érdekes és tartalmaz tanulságokat, a fiú karakterében pedig szembekerülhetünk azzal a kettősséggel, ami kisebb-nagyobb mértékben sokunkban megvan. A legtöbbet azonban mégsem a címszereplő adta számomra.
Lord Henry Wotton eleinte nem volt szimpatikus, mivel úgy érzékeltem, hogy mindig a szenvedélyekről és gyönyörökről "suttog" Dorian fülébe, miközben önmaga rendes, házas életet él és csak a szavai bűnösek. Később azonban az ő közvetítésével jut el az olvasóhoz néhány gondolat, ami engem sokkal jobban megfogott, mint maga a történet és a mű végére rájöttem, hogy egyébként akár még rossz ember is lehet. Lord Henryről nem tudunk meg semmit a könyv során, csupán az elméleteit, életszemléleteit ismerhetjük meg, melyek az emberről nem árulnak el semmit, ellenben a világról sokat tanulhatunk belőlük. 

Ellentétes érzéseket váltott ki belőlem ez a mű és azt hiszem, inkább nem is értékelném. Nem tudom, hány pontot adnék rá, hiszen még azt sem tudom, mit gondolok róla. Ajánlom azonban mindenkinek, érdemes elolvasni, ha valaki szeret elgondolkozni a világ dolgain és szereti a klasszikusokat.

egy kis ízelítő... (Lord Henry és a hercegnő beszélgetéséből)

A hercegnő a fejét rázta.
- Én hiszek az emberi fajtában! - kiáltotta.
- Ami csak azt jelképezi, hogy a törtetőké a világ.
- Övé a fejlődés.
- Engem a visszafejlődés jobban érdekel.
- És mi a művészet?
- Betegség.
- A szerelem?
- Káprázat.
- A vallás?
- Divatos pótszer, a hit helyett.

Jó olvasást!

Petra